Áldozatok áldozatai

Harmadik fejezet

Áldozatok áldozatai...

Pár évvel ezelőtt hallgattam Popper Péter - a nemrégiben elhunyt -, általam nagyon tisztelt pszichoterapeuta egyik elődadását. Ó fogalmazta meg, hogy mindnyájan áldozatok áldozatai vagyunk. Igen, ebben minden bizonnyal igaza van!

Nem kezdhetem a saját történetem anélkül, hogy vissza ne vezesselek azokba az időkbe, amikor a szüleim és az ő szüleik szó szerint küzdöttek életükért. Nem akármilyen idők voltak! Egyre kevesebben élnek közöttünk már azok az emberek, akiktől azt is megtudhatnánk, milyen emberi sorsok zajlottak a történelem könyvek száraz tényei mögött. Szerencsére az én szüleim még élnek. Az ő "történelem könyvük" nem csak tényeket rögzített. Elsősorban érzelmeket.

Steve és Mary gyerekkorában csak annyi hasonlóság volt, hogy mindketten nagyon szegény családba születtek bele. Az 1930-as évek elején, egy jelentéktelen alföldi falu tanyavilágában látták meg a napvilágot. A szülők tanya szomszédok voltak. Ismerték egymást - mondhatnám látásból -, mert mindkét család teljes zárkózottságban élt. Annyit azért tudtak egymásról, hogy Mary szülei rendelkeztek egy kevés földdel, háziállatokkal és ami a legnagyobb kincs volt számukra  két lóval. Nélkülük nem tudtak volna szántani, vetni, bemenni a "városba" - ahogy ők nevezték. Ez a föld pontosan arra volt elég, hogy önellátó módon mindent megtermeljenek. A felesleget eladták piacon. Minden fillérrel takarékosan kellett bánniuk, mert a tél felemésztette a tartalékokat.
Stevéknek csak a tanyájuk volt. Az  is meglehetősen rossz állapotban. A három fiú közül ő volt a középső. Ők mély szegénységben tengették életüket. Nagyapám útmunkás volt, egész héten nem látták, a hétvégét is a kocsmában kezdte. Nagyanyám kínlódott a kicsi gazdasággal és a három fiúval. A tanyákban akkoriban nem volt áram, sem vezetékes víz. Semmi köze, a mostanában oly divatos tanyasi romantikához. Akkor még nem volt iskola kötelezettségi törvény, de mindkét család fontosnak tartotta, hogy legalább  hat elemi osztályt elvégezzenek a gyerekek. Nem volt messze a tanyasi iskola. Steve és Mary  könnyen tanultak. Szerettek iskolába járni.

Steve családja olyan mérhetetlen szegénységben élt, hogy amint a fiúk sorban betöltötték a tizedik évüket, szüleik bérbe adták egy módos gazdának őket nyári munkára. Szállásért, étkezésért, meg némi kis fizetségért. Apám ezekről az időkről ritkán beszélt. Fiatal koromban egyáltalán nem. Azt hiszem, el kellett távolodnia időben jó messzire azoktól a nyaraktól. Öklömnyi könnyek csorogtak az arcán, amikor mezítláb, gatyában útra kelt otthonról. Édesanyja is sírva engedte el - féltette, szerette fiait. Hajnalban ki kellett hajtani a legelőre a teheneket, vigyázni rájuk, naplementkor haza terelni. Hála Istennek, a tehenek okos jószágok. Pontosan ismerték az utat. A friss fű után viszont gyakran elkóboroltak. Nagyon lassan telt el a nap - mesélte apám. Délben elvisehetetlen volt a hőség. Arra emlékszik, hogy mindig korgott a gyomra az éhségtől, és nagyon irigyelte azokat a gyerekeket, akik ez idő alatt játszhattak. Késő este fáradtan zuhant - na, nem az ágyba, hanem az istálló szalmabálájára. Egyedüli örömforrásként ott volt a dinnyelopás. Azt, azért nem lehetett kihagyni!

Mary sem babázhatott nyáron. Akkoriban, még kaszával arattak. Kellett a női kéz a kévézéshez. Egészen kicsi lány korában már ment a szüleivel a földekre. Tette, amit tennie kellett. Talán nem is tudta, mit jelent játszani? Testvére John még nagyon kicsi volt akkor.

Kamasz gyerekek voltak, amikor 1944-ben a front elérte a tanyavilágot. A történelem legvéresebb háborúja tombolt körülöttük, emberek milliói estek áldozatul. A két család csak annyit tudott, hogy háború van. Éltek úgy, mintha nem lenne. Reménykedtek, hogy elkerüli őket. A hírek el is kerülték. Nem volt rádió, telefon, újság. Míg nem egy csípős őszi hajnalon megjelent egy kisebb csapat orosz katona. Apám azt mondta, nem voltak félelmetesek. Koszosak, tetvesek, éhesek voltak. Nem akartak senkit sem bántani. Inniuk és enniük kellett. Maryéknél kiadták az "ukázt", hogy azonnal tyúkot, malacot kell vágni. Megtalálták a pálinkát, a befőtteket, a szalonnát. Néhány napra berendezkedtek pihenni. Ezalatt igencsak felfaltak mindent, amit találtak. Apám sajnálattal emlékszik rájuk. Nagyon fiatalok voltak... majdnem annyi idősek, mint ő. Több tízezer kilométer volt már a lábukban. Lehet, hogy soha nem értek haza?

Már szedelőzködtek, amikor a tiszt visszafordult. Intett Mary édesapjának, Josephnek, hogy fogja be a két lovat. Ekkor kezdett el félni a család. Kiderült, hogy elviszik magukkal nagyapát és a két lovat. Gyenge ellenkezésére fegyvert fogtak rá. Nem volt vita. Hiába szaladt utánuk nagyanyám. Hová viszik? Miért? Mikor jöhet vissza? Nem kapott választ. Félretolták őt, és elindultak. Hónapokig semmit sem tudtak Jozephről. Hallották, hogy a front közel, látták a fényeket, hallották a fegyverek zaját. Nagyanyám éveket öregedett ez idő alatt. Két gyerekkel, a feldúlt tanyán reménykedett, és imádkozott, hogy visszatérjen férje.

És egyszer csak megjelent...lefogyva, betegen a lovak nélkül! Mint kiderült, úgy 30 km-re sáncolták be magukat az oroszok. Neki azt a parancsot adták, hogy a lovakkal segítsen amiben csak tud. Nem bántották. Iszonyúan félt, féltette a családját is. Végül hazakülték, de a lovaknak maradniuk kellett. Hamarosan véget értek a bombázások, véget ért a háború is. Mary családja megnyugodott. Nagyapám viszont nem tudta megemészteni a lovak elvesztését. Hiszen nyakukon a tavasz, a rengeteg munka! Pontosan nem tudom hogyan, de sikerült elvetniük mindent. Még nagyobb szegénység köszöntött rájuk. Lovakat kellett venni, pénzt kellett csinálni amiből csak lehetett. Jozeph lelkében az két ló mindent jelentett! Mindent, amit birtokolhatott! Szép lassan minden visszazökkent a régi kerékvágásba. Megint termett a föld, tele lett a kamra - iszonyú sok munka árán.

Steve családja nem veszített semmit a háborúban. A nincs-ből nem lehetett. A fiúk felnőttek. Apjuk példáján útmunkások lettek. Folyt a helyreállítás, az építkezés a szomszéd városokban, kellett minden munkás kéz. Hét végi kikapcsolódásnak ott volt a kocsma. Leitták magukat, volt néhány verekedés, de semmi komoly.
Eszükbe sem jutott, hogy ennél többre is képesek lennének. Pályaválasztás, tervek... rossz időben voltak rossz helyen. Steve még nem volt 20 éves, amikor édesanyja váratlanul meghalt. Ott maradt négy férfi. Apám úgy emlékszik vissza, hogy már nem volt jó haza menni. Nem várta őket senki. Fájó üresség maradt a tanyán.

Mary mindig is engedelmes Isten hívő kislány volt. De a kamaszkor benne felébresztette a vágyat, hogy valamit szeretne tanulni. Nem akart olyan életet, mint édesanyjáé volt. Szerette a szép ruhákat. Neki nem volt. Nagyanyám minden nyár elején megígérte neki, hogy "majd meglátod kislányom, veszek én neked szép rózsás szoknyát". De soha nem maradt rá pénz. Mary kikönyörögte, hogy hadd menjen el tanoncnak a városba, egy jó hírű varrónő mellé. Majd ott megtanulja a szakma minden csínját-bínját. Nagy nehezen beleegyeztek. Mary boldog volt! Egy új élet sejlett fel előtte! A városnak nevezett falu csak néhány kilométerre volt. Hamarosan kiderült, hogy nagyon ügyes kezű, kreatív lány. Mindent gyorsan megtanult. Szerették a munkáját. Fogalma sem volt szegénynek, hogy a történelem forgatókönyve már megint keresztbe fog tenni! Az 50-es évek elején megkezdődtek a beszolgáltatások. A paraszt nem raktározhatott, mert a városiak éheztek. Legalábbis ezt mondták nekik. Mindenből, ami termett, nagy részét elvitték a közösbe. Aki nem adta önként, attól elvették erőszakkal. Még többet kellett dolgozniuk, hogy nekik is maradjon valami.

Maryt  visszarendelték szülei a szántóföldre. Az ő családjukban nagyanyám szava volt a döntő. Nagyapám egy jó szándékú, de befolyásolható ember. Mindketten nagyon szerették a lányukat. De, most nem értették, miért ilyen makacs? A földeken kellett a munkaerő. Hiába könyörgött Mary, nem hatotta meg őket. Egyébként is? Miért akar egy parasztlány dolgozni? Ez nem volt szokás. Majd, ha eljön az ideje, férjhez megy. Lehetőleg jó partyt válasszon. Majd John kitanul valami szakmát. Ő férfiember. Neki  el kell tartania egyszer a családját. Igaz, John tizedrészt sem volt olyan okos, és szorgalmas mint a nővére. De férfi volt!

Azt hiszem, Mary lelkében olyan mély sebet ejtettek ekkor, ami évtizedekig nem gyógyult be. De, mert mindig feltétlen engedelmességre nevelték, nem volt mersze szembeszállni a szülői akarattal. Minden elkeseredését egyetlen lázadó tettbe folytotta. Szülei tudta nélkül levágatta, és begöndörítette a derékig érő hosszú, kislányos haját. Ragyogóan szép, fiatal nő lépett ki a fodrász szalonból, lelkében összesűrűsödve  fel nem dolgozott félelmekkel, fájdalmakkal, megalázottsággal, féltékenységgel, önbizalomhiánnyal, dühvel, kétségbeeséssel.

Ez idő alatt Stevet besorozták katonának. Akkoriban három év volt a katonai szolgálat. Testvérei közben megnősültek, édesapja egyre magányosabb lett, testét lelkét tönkretette a munka és az alkohol. Amint mesélte, nagyon hosszú három év volt. Állandóan honvágya volt, de otthon nem várta senki. Végül is megemberesedett. Egy nagyon jóképű, erős, tettre kész fiatalember tért haza a szolgálat után a tanyára. Nem sokkal ezután édesapja is eltávozott közülük. Apámat még ma is megrázza amikor visszagondol: ahogy őt, a kórház halottasházában utoljára látta. Még a végső kegyelmet sem adták meg neki. Mezítelenül feküdt az asztalon. Egész szerencsétlen életének  szimbóluma volt ez a látvány. Miután nagyapámat tisztességgel eltemették Steve elhatározta, hogy az ő élete más lesz. Elszegődött a szomszéd város egyik sírköves mesteréhez. Megtanulta a szakmát, levizsgázott. Mindig nagy szeretettel beszélt mesteréről. Kiváló szakembert nevelt belőle.

Steve és Mary között hat év korkülönbség volt. Gyerekkoruk óta ismerték egymást. Hiszen szomszédok voltak. Azt hiszem, hogy felnőttként újra találkozni igencsak megrázó élmény lehetett mindkettőjük számára! Egymásra találtak, egymásba szerettek. Apám soha nem titkolta, hogy ő mindenképpen meg akart nősülni, mert anyja halála óta hiányzott a nő az életéből. Nem gondolta, hogy időközben Mary ilyen gyönyörű nővé érett. Anyám a mai napig nehezen beszél az érzelmeiről. Persze, szerették egymást. De ő, nagyon ki akart kerülni már a szülői házból. Végtelenül szerette szüleit. Ugyanakkor, legalább ekkora késztetést érzett egy önálló életre. Pedig, éppen hogy betöltötte a 18. évét. Mary szülei nem kedvelték Stevet.  Előítéleteik voltak iránta. Egyébként is,  jobb partyt szántak lányuknak. Stevnek később évekig kellett bizonyítania, hogy megérdemli a bizalmat.1955-ben, egy hűvös őszi napon keltek egybe. Az örök hűség, amit manapság is oly sokan kimondanak, majd felrúgnak, náluk valóban örök maradt.

Steve és Mary a tanyán maradtak. Apám jól keresett a szomszéd városban. Anyám lelket lehelt, otthont varázsolt a lepukkant házikóba. Boldogok voltak.

Mary szüleit utolérték, és teljesen ellehetetlenítették az erőszakos hatalmi intézkedések. Amit én a történelem tanulmányaimban egy szűk fejezetben megismertem, az is hazugság volt! A Rákosi rendszer erőszakos tsz szervezési törekvése elől senki sem bújhatott el! Az a darabka föld, amiért egész életükben küzdöttek, veszni látszott. Nem értették - hogy is érthették volna? - mi jogon kényszerítik be őket a közösbe? A magántulajdon példátlanul gyalázatos megsértése volt ez az időszak. Nagyszüleim nem mertek ellenállni. Nem is lett volna értelme. Mindenüket be kellett adni a tsz-be. A lovakat is. Ezzel nagyapám megkapta a végső döfést. Egy család küzdelmes, tisztességes élete leáldozott. Nagyapám szülei a faluban éltek. Hozzájuk költöztek, majd később megörökölték a házat. Mint mondtam, nagyanyám erős, túlélő típusú nő volt. Ő ott is folytatta kicsiben az önellátó gazdálkodást. Nagyapa viszont tönkrement a megemészthetetlen veszteségek okozta fájdalmaktól. Megbetegedett a szíve. Mi más is betegedhetett volna meg szegénykémnek? Az sem lett volna csoda, ha egyenesen meghasad a szíve ennyi fájdalomtól.

Még soha nem gondoltam át ilyen részletesen szüleim és nagyszüleim életét. Történeteket hallottam, de ezek szanaszét hevertek itt-ott az agyamban. Élt bennem egy érzés. Tudtam, hogy nagyon kemény életük volt a születésüktől fogva. Most történt meg először, hogy összeraktam a részleteket. Mindezt nyakon öntve azzal az objektív szörnyűséggel, amit mi történelemnek nevezünk. Az én családomat csak a szörnyűségek szele csapta meg. /Mi ez, egy haláltáborhoz vagy a kulákok sorsához  képest?/ Ebben a történetben nincs semmi rendkívüli tragédia. Két család, akiknek egész élete a fennmaradásról szól. A történet szereplői jószándékú, egymást szerető emberek. Nincs szándékos bántalmazás, rosszindulat. Döntéseiket és reakcióikat meghatározzák azok a hiedelmek, szokások, amelyeket ők is örököltek. Nem tehettek semmit az ellen, amibe beleszülettek. Nem tehettek arról sem, hogy átgázolt az életükön egy borzalmas történelmi korszak. Még csak azt sem mondhatom, hogy ez csak a szegény családokat súlytotta. Mindenkit másként sebzett meg lelkileg. Ha belegondolok, hogy két-három generációval odébb mivé lett az ember! Édesanyám gyakran mondogatja, hogy megérett a világ a pusztulásra. Ő végigélt mindent...de ennél, ami most van, minden jobb volt.

Nehéz ezt megfogalmaznom. A lényeg az - és ezért írtam le ilyen részletesen - hogy lássam, és neked is meg tudjam mutatni: valójában áldozatok áldozatai vagyunk!

Azt hiszem, hogy az ember lelkében lappangó feldolgozatlan, hatástalanított félelem,  fájdalom generációról generációra átöröklődve tovább él, rombol, gyarapodik.

Ezzel talán magyarázatot találtam arra is, amin az elmúlt évben oly sokat gondolkodtam: három éves korom előttről az égvilágon semmi emlékem nincs. Utána sem sok, de amire vissza tudok emlékezni, minden arról szól, hogy játszanak velem szüleim. Irigylésre méltó gyermek éveim voltak. Ugyanakkor folyton rágtam a körmöm. Este nehezen aludtam el. Fóbiásan azt képzeltem, hogy kinyílik az ablak, vagy valamelyik szekrényajtó, onnan valaki kilép és... tele voltam olyan szorongásokkal, amelyek megbénítottak. Valami oknál fogva, mindezt magamban tartottam. Nem mondtam el szüleimnek. Mondhatnám, nappali gyerek voltam. Az éjszaka, a sötétség halálos félelmeket jelentett számomra. Nem nőttem ki. A sötétség démonaival közel negyven éves koromig küzdöttem. Miért? Mi okozhatta? Szerettek, féltettek, babusgattak. Soha nem bántott senki. Szüleimet soha nem hallottam veszekedni. Lehet, hogy a nagyszülemtől átöröklődött szüleimbe egy olyan lappangó fájdalomtest, amiről még ő maguk sem tudtak? Élősködőként engem is a hatalmába kerített? A kicsi gyerekek rendkívül érzékenyek szüleik minden rezdülésére. Nem kellenek szavak. Különleges ráérző képességgel rendelkeznek. Olyan ez, mint a mesékben a rontás, vagy a gonosz varázslat. Talán ez lehet a magyarázat.

Negyedik fejezet

Boldog gyermek évek!?

Mary és Steve közös életének első másfél éve felhőtlen boldogságban telt. Egy egészen új jövőkép jelent meg előttük! Steve iparos ember lett. Fizetést kapott munkájáért. Érezte magában a fiatalság hatalmas erejét, azt, hogy mindenre képes. Családot szeretett volna, saját házat. No, és ott volt Mary, aki bearanyozta életét. Egyetlen nő létezett addig számára - édesanyja -, akihez nehéz sorsuk ellenére gyengéd lelki szálak fűzték. Mary képes volt azt a féltő anyai gondoskodást, és még sokkal többet nyújtani neki, amire mindig is vágyott. Mary élvezte, hogy önálló nő. Nem parancsra működött az élete. Eléggé okos, és kreatív volt, hogy idejét hasznosan töltse el. Végre kipróbálhatta, egyedül mire képes? Néha besétáltak a városba, meglátogatták a szülőket. Sőt, még moziba is eljutottak!

Nagyanyám nem győzött hangot adni rosszallásának, hogy miért nem járnak a vasárnapi misékre? Egyetlen dolog miatt. Steve soha nem volt vallásos. Úgy gondolta, ha Isten létezne, nem engedte volna meg, hogy gyerek fejjel annyit szenvedjen. Elsők között lett tagja a Kádár féle MSZMP-nek. Nem vett részt a politikában de érezte, mekkora kincs, hogy van mit dolgoznia, van reális életútja. Mindezt megígérte mindenkinek a párt. Mary nem örült a döntésének, de meg sem akadályozta. Tudta, hogy alkalmazkodnia kell. Így hát, inkább magára vette édesanyja csendes haragját, minthogy konfliktusba kerüljön férjével. Ezzel el is távolodott egy kicsit szüleitől. Ők nem is rejtették véka alá, hogy más férjet szerettek volna lányuknak. A lelki meghasonulás, hite megtagadása, akkor még nem jelentett számára komoly lelkiismereti probémát. A szégyen, amit emiatt érzett, befészkelte ugyan magát, valahová lelke mélyére. Apró, kis rossz érzés volt. Ki gondolta volna, hogy idővel tályoggá növi majd ki magát?

Állandóan hánytam...mesélte két évtizeddel később anyám, amikor faggattam, milyen terhessége volt velem? Nem tudta, hogy állapotos. Nem is sejtette. Mikor nyilvánvalóvá vált, végtelenül örültek mindketten. Apám kisfiút várt. Jancsikának hívtak volna. Akkor tanulta, hogy kell márványba betűt vésni. Ma is ott van az ágyuk mellett a kis márvány emlékkönyv, amivel meglepte anyámat. "Szeretettel Jancsikának!" felirattal. Korábban nem is sejtette, milyen ügyesen bánik a vésőkkel.

Mesélték, hogy fogcsikorgató hideg és hatalmas hó keserítette meg az életüket azon a januáron, amikor megindult a szülés. Egy hónappal korábban, mint várták. Apám mindent megtett, hogy mielőbb telefont találjon. Pánik roham fogta el. Végül megérkezett a mentő. Állítólag hosszú, keserves vajúdás után születtem meg.  Nem lettem Jancsika. De ki foglalkozott akkor már ezzel?  Koraszülöttként 2400 grammot nyomtam. Nem mertek hozzám érni - mesélik.

Nagymamám félre tette rossz érzéseit, és kezébe vette az irányítást. Mindenben segített, amiben csak lehetett. Csakhogy én olyan gyenge voltam, hogy nem tudtam szopni. Emiatt begyulladt édesanyám melle. Orvosi beavatkozásra volt szükség. Azt mondják, állandóan sírtam... Mígnem egy helyi doktor bácsi megállapította, hogy egyszerűen éhes vagyok. Szereztek anyatej pótlást, attól kezdve nem volt semmi probléma velem. Szóval, a születésem pillanatától kezdve egy nyughatatlan emberke voltam. Feltételezem, anyámat frusztrálta, hogy nem tud megfelelően táplálni. Túl nagy féltéssel, aggodalommal vettek körül. Ez érthető.

Nagyon kevés emlékem maradt az első éveimről. Pedig ezekben az időkben alakul ki az ember személyisége. Sokáig nem is érdekelt, mi lehetett akkoriban a családban? Mostanában fészkelte be az agyamba magát a gondolat, hogy tudnom kellene, milyen hatások értek akkor? Miért lettem olyan ember, aki soha, sehol nem találta a helyét? Aki folyton félt valamitől?
Hiába kérdezgettem szüleimet. Olyan eseményekről beszéltek, amelyeket addig is tudtam - elmondásból.
Például, hogy beköltöztek velem a tanyáról, és elkezdték építeni házukat. Anyám szülei nekik adták a kertjük végét, hogy közel legyenek egymáshoz. Tudom, hogy apám, saját maga építette fel a három szobás vályog házat. Akkoriban kalákában segítettek egymásnak. Tudom, hogy amint elkészült a belseje, mindjárt be is költöztünk. Munka után még vakolta a falat, anyám világított neki, hogy lásson. Emlékszem, milyen volt petróleum lámpa fényénél az este, és tudom, hogy nagyon sokszor aludtam nagyszüleimnél a szomszédban. Azt mondják, talpraesett, kis cserfes szájú kislány voltam. Minden körülöttem forgott.

Továbbra sem derült fény arra, mi történhetett 3 éves koromig? Azt hittem, ismerem szüleimet. Vajon tényleg igaz, hogy ők sem emlékeznek semmi különösre? Békességben, munkával teltek ezek az évek? Vagy éket vert kapcsolatukba, hogy anyámnak titkolnia kellett vallásos érzelmeit? Mit érezhetett, hogy nem tarthatott engem keresztvíz alá? Elég empátiát mutatott apám ez ügyben? Vagy semmit? Nem tudom. Hiába kezdtek új életet. A diktatúra, amelyben éltek, nem tűrte a vallásszabadságot. Vagy békén hagyják őket, vagy templomba járnak. Ebben a helyzetben nem lehetett értelmes választás. Vagy lelkileg, vagy egzisztenciálisan sérül a család.

Ők valóban nem veszekedtek. A békesség leple alatt talán szőnyeg alá söpörték a feszültségeket? Esetleg a rejtőzködő, átörökölt fájdalomtest tovább rombolt alattomban? Apámban óriási bizonyítási kényszer dolgozott, anyámban megfelelési kényszer - mostmár nem csak szüleinek, de férjének is. Egy biztos. Én, valahogy "fogtam" a jeleket. Elég érzékenyen fogtam. Mindegy, hogy emlékszem rá, vagy nem, az a három év meghatározta a továbbiakat is.

Három éves korom után már viszonylag többre emlékszem. Télen apu kevesebbet dolgozott. Általában a nagy konyhában éltünk, ahol  fa fűtéses sparhelt mindig kellemes  meleget adott. Készített nekem egy óriási babaházat fából. Minden volt benne. Még apró kis székek és ágyak is. Anyu függönyöket varrt és babaruhákat. Emlékszem, ahogy ott hasaltunk, guggoltunk a házikó nyitott fala mellett és napokon át rendezkedtünk. Társasjáték, kifestőkönyv, esti mese... a karácsonyok titokzatossága, a frissen sütött kalács illata...mintha tegnap lett volna! Együtt mentünk a kútra vízért, szánkóztunk, csúszkáltunk mi hárman. Nyáron anyu olyan kertet varázsolt a ház köré, hogy senki nem állhatta meg szó nélkül. Imádtam a virágokat! Anyu úgy öltöztetett, mint egy hajas babát. Mindenhez értett: szabott, varrt, kötött, horgolt, hímzett. Soha nem engedte, hogy piszkos ruhában legyek. Fehér, fodros, ropogósra vasalt köténykéket készített nekem. A fenekemen nagy masnival. Ha kiléptem a kapun valamiért, mindig megfésült, rám adta a kötényt. Lelkemre kötötte, hogy mindenkinek előre köszönjek!  Nagyon fontos volt neki mindig,  mit gondolnak róla-rólunk a szomszédok.

Öt éves koromban már tudtam biciklizni. Hét végén apu és Paul, a bátyja, együtt dolgoztak a tőlünk nem messze levő temetőben. Sírköveket készítettek. Anyu egy kis kosárkába csomagolta a reggelit,  kávét, felkötötte a kis biciklimre, én meg kitekertem a temetőbe. Mindig a kopácsolás felé kellett mennem, ott voltak. Apu már várt. Megterített a fűben. Együtt megreggeliztünk, beszélgettünk. Utána még sétáltam. Csigaházakat gyűjtöttem, virágokat szedtem. Minden végtelenül meseszerű és nyugodt volt!

Arrafelé több, nálam egy-két évvel idősebb lány élt. Nyaranta kint rúgták a port az utcán, egy szál bugyiban. Fogócskáztak, bújócskáztak. Óriási bánatomra engem nem engedett ki közéjük anyu. Mindig azt mondta: "te különb vagy náluk". Nem értettem. Nekem akkor ez a szó semmit sem jelentett. Nagyon vágytam az utcára. Magányosnak éreztem magam, amikor hallottam a kinti ricsajt. Anyukám pedig, ez ügyben hajthatatlannak bizonyult! Nagymamáéknál viszont jól éreztem magam.  Mindig volt náluk valami olyan, ami nálunk nem. Ott más íze volt még a zsíros kenyérnek is. Amíg nagyapa élt, reggelente szalonnás katonákat rakosgatott a számba. Mindig tudott valami vidám történetet. Szerettek engem, én is őket. Nagyapa hirtelen ment el. Nem is tudok fájdalommal emlékezni rá. Azt viszont már kicsi gyerek fejemmel is éreztem, hogy anyukámat nagyon megrázta az ő halála.

Mint mondtam, boldog nappali gyerek voltam. De az éjszakák elviselhetetlenül félelmetesek voltak számomra. Féltem az ablaktól, a szekrényektől. Meggyőződősem volt, hogy ott leselkedik rám valaki. Nem hiszem, hogy tovább bonyolítottam volna a képzelgést. Nem hallottam szörnyű történeteket, nem volt TV-nk. Egyszerűen csak rettegtem a gondolattól, hogy nem vagyok egyedül. Nem értem, miért nem avattam be szüleimet ezekbe lidércnyomásos éjszakákba? Ez, szintén örök rejtély marad számomra.

1963 nyarán anyu szemmel láthatóan kikerekedett. Jó ideig észre sem vettem.  Egy késő nyári este megkérdeztem tőle, miért lett ilyen kövér? Nem sértődött meg. Sőt, apuval egymásra néztek, és jót nevettek rajtam. "Túl sok tökfőzeléket evett anyád!"- mondta apu. Én meg nem feszegettem tovább a dolgot. Mindent elhittem, amit mondtak nekem. Már jócskán beköszöntött az ősz, amikor egy éjszaka arra ébredtem, hogy mentő autó érkezett szirénázva a házunk elé. Óriási felfordulás támadt. Anya átölelt, megpuszilt, és elköszönt tőlem. Nem értettem. Pillanatok alatt játszódott le minden. Apuval ott maradtunk a kapuban, integettünk, majd bebújtunk az ő ágyukba. Odahajtottam fejem szőrös mellére, de tekintetem kérdőn, kétségbeesetten szegeződött tekintetére: Mi van? Kis testvéred fog születni ma éjjel. - mondta ő. Ugye örülsz neki? Először nem is értettem. Apu elkezdett mesélni a Sanyi manós könyvből. De nem hallottam a mesét. Próbáltam értelmezni a hallottakat. Szóval lesz itt még egy gyerek? Minek? Nekem nem hiányzik. Miért nem mondták meg nekem? Ezek, és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben. Úgy borult szememre az álom, hogy valahol lelkem mélyén éreztem, semmi sem lesz már olyan, mint régen.

Az elkövetkező napokban minden felnőtt örült körülöttem. Megszületett a kis testvérem. Ráadásul úgy hívják mint anyut. Mary lett a neve. Nem hiszem, hogy szavakkal megfogalmazódtak bennem az érzések, de a felhőtlen égbolt beborult felettem. Megbántottság, féltékenység, irigység, harag sőt gyűlölet töltötte meg  szívem. Legnagyobb félelmem az volt, hogy elveszítettem aput és anyut. Nem fognak már úgy szeretni, mint eddig. Emlékszem, vasárnap volt.  Apu szépen felöltöztetett, és közölte, hogy megyünk anyuért meg a kisbabáért. Ráadásul autóval! Egyik munkatársa elvisz bennünket. Soha nem ültem még addig autóban. Akkor sem érdekelt.

Legutolsó emlékképem a következő:
 A kórház végtelennek látszó folyosója végén ott állt valaki. Később azt mondták nekem, hogy ő volt, anyukám. Boldogan széttárta a karját,  hívott, a nevemen szólított. Én elindultam lassan felé, megálltam előtte, de nem ismertem meg. Elfordultam és visszasétáltam apához.

2013.08.28. Clara Sheer - Minden jog fenntartva!